Imádkozni tanulunk

„És fogjátok látni a különbséget az igaz ember és a gonosz ember között, aki szolgálja Istent, és aki nem szolgálja Őt.” (Máláchi 3:18) Miért említi kétféleképpen? Nem az igaz ember az, aki szolgálja Istent, és a gonosz, aki nem szolgálja? Nem: az, aki szolgálja és az is, aki nem szolgálja, mindkettő tökéletesen igaz ember. Hanem: nem hasonlítható az, aki százszor tanulta át a fejezetét ahhoz, aki százegyszer tanulta át. (Chágigá 9b)

A szavak jelentése

A zsinagógákat járva éles különbség rajzolódik ki az imádkozó közösség tagjai között. Egy részük tudja olvasni az imakönyvet, érti a szöveget, tudja a szavak jelentését és azt, hogy mit miért csinálunk. A másik részük rendszeresen jár, de nem érti az imakönyvet.

Évek múlnak el, és a két tábor külön áll. Sajnos ritka az, hogy az utóbbi csoport egy-egy tagja kiemelkedjen, és csatlakozzon az előbbiekhez. Mi lehet ennek az oka? Vajon vannak „tehetségesek”, akik nagyon jól értenek az imához, a nyelvekhez? Esetleg otthonról hozták a tudásukat?

Legtöbb esetben nem ez a helyzet. Aki tudja az imákat, abban egy adott ponton megfogalmazódott az igény: szeretnék megtanulni imádkozni! Ez nekem egy fontos dolog, és hajlandó vagyok időt szánni rá. Az imák jelentésének megtanulásához semmilyen különleges szellemi képességre nincsen szükség, elég egy kétnyelvű imakönyv. Ma a nyelvtanulásra komoly pénzt és időt szánnak az emberek. A Teremtővel való kapcsolatunk magasabb szintre fejlesztése vajon nem érdemli meg ennek a töredékét?

Nagyon dicséretesnek tartom a mai rohanó világban azt, ha valaki egyáltalán arra időt szán, hogy eljöjjön a zsinagógába és részt vegyen a közösségi imákon. Ahogyan a fenti talmudi idézet mondja, ők is „tökéletesen igaz emberek”. De mégsem hasonlíthatóak a másik csoporthoz.

És mi a különbség a két csoport között? Az a napi 5-10 perc, amit rászántak az imák megtanulására.

Ez hasonlít a talmudi példában a fejezet százegyedik megtanulásához. Nincs szükség ennél többre. Azalatt a néhány év alatt, amióta zsinagógába járnak, már régen megtanulhatták volna. De sosem késő elkezdeni!

Hangsúlyozom: ehhez nem elég járni és mindennap imádkozni. Olyan embert is ismerünk, aki minden nap reggel és este közösségben imádkozik, és mégsem érti az ima szövegét, amit mond. Miért? Mert az ima közben imádkozunk. Egyszerűen nincs idő közben a tanulásra. Nincs erre ereje egy átlagos képességű emberi agynak. Arra külön időt kell szánni. Nem sokat, de állandó rendszerességgel.

Odafigyelés, koncentráció

Ha egyszer megvan az ima jelentése, akkor következik az újabb kihívás: megélni az imát, odafigyeléssel mondani. Komolyabb közösségekben, ahol a résztvevők elsöprő többsége hibátlanul tudja az ima szövegét, és érti is minden szavát, megtalálható ugyanez a kettőség, a kétféle csoport, csak egy magasabb szinten. Az egyik csoport figyel az imájára, a másik „eldarálja”, túlesik rajta.

Ez a kettősség ugyan már nem olyan feltűnő a kívülálló szemlélő számára, de annak, aki önmagával szemben igényes, ez a hiányossága is legalább olyan fájó, mintha nem értené az ima szövegét. Hiszen a gyakorlatban valójában pontosan ez történik: az ima végeztével nem marad meg benne az ima mondásának élménye, mivel nem figyelt rá oda.

Hogyan lehet kitörni ebből a nehézségből? Hogyan tölthetjük meg a mindennapi imáinkat átéléssel? Hogyan tudjuk megnevelni az agyunkat, hogy ne kalandozzon el ezerfelé?

Pontosan ugyanúgy, ahogyan kezdőként az ima szövegét is megtanultuk, úgy haladóként is le kell ülnünk, és megtanulnunk koncentrálni.

Rohanó, modern világunkban teljesen rendben van, része az életünknek, hogy nehezünkre esik hosszú időn át csak az imára összpontosítani. Nemcsak a vallásos zsidók problémája ez: a szekuláris világban meditációs technikákkal igyekeznek segíteni a munkahelyi, magánéleti szituációkban koncentrációs nehézségekkel küzdő embereknek.

Ha nehezünkre esik koncentrálni, az tehát nem a mi hibánk: az egész generációnkat érinti ez a jelenség. Ha azonban meg sem próbálunk kitörni belőle, az már igenis a mi hibánk. Hiszen ehhez sem lenne többre szükség, mint amennyi energiát annak idején már beletettünk, amikor az ima szövegét, jelentését tanultuk meg.

Heti kétszer-háromszor üljünk le, és tanuljunk meg figyelni. Válasszunk ki egy olyan imarészt, amit korlátlanul sokszor szabad elmondani. Tökéletes gyakorlóterep erre a célra a reggeli ima bevezető zsoltárai, például az Ásré című imától kezdve. Ismételjünk 5-10 mondatot, körbe-körbe. Eleinte el fogunk kalandozni, ahogy szoktunk – nem baj. Most semmi más feladatunk nincsen, mint begyakorolni azt, hogy hogyan kell visszatalálni az imába.

Ne várjunk csodát, gyors haladást. Várjunk éppen akkora eredményeket és sikereket, mint annak idején, amikor az olvasást, a héber szavak jelentését tanultuk. Az sem ment egyik napról a másikra. Minden nap volt új élmény, új felfedezés. És hosszú idő után rájöttünk: tudunk imádkozni.

Ha már idáig eljutottunk, ha már ennyi energiát belefektettünk, ha minden esélyünk megvan arra, hogy az imáinkon keresztül a Teremtőhöz szólhassunk, közel kerülhessünk Hozzá, akkor ne adjuk fel a célegyenesben. Ne azon az 5-10 percnyi egyszerű energiabefektetésen múljon, hogy lemaradunk valami igazán értékes dologról. Olyasmiről, amiről Bölcseink azt mondták:

„Ez az a dolog, ami a világ legtetején van, és az emberek mégis könnyelműen kezelik.” (Beráchot 6b)

Jismáel imája

Zárásképpen egy félelmetes gondolat, melyet nem bírok nem megosztani. Csodálkozom, hogy miközben az ima közbeni figyelem jelentőségét a rabbik sokszor hangsúlyozzák, mindenféle történetekkel igyekeznek figyelmeztetni minket, sokszor azt javasolják, hogy tanuljuk meg az ima szövegének mélyebb értelmét, a koncentráció közvetlen javításáról és az ilyen típusú technikákról kevesebbet hallani.

Amikor egyszerű érdeklődőként rákerestem az interneten angolul arra, hogy hogyan javítsuk ima közbeni figyelmünket, legnagyobb megdöbbenésemre szinte kizárólag muszlim vallású tanításokat találtam.

„Ne félj, [Hágár], mert meghallgatta Isten az ifjú [Jismáel] hangját, úgy, ahogyan van” (Mózes 1., 21:17)

Az Örökkévaló meghallgatja az imát, és bár a zsidó népnek adta a Tóráját, és különös figyelemmel fordul felé, de az őszinte, szívből jövő imát meghallgatja, és odafigyel rá, bármilyen származású ember is mondja. Mennyivel inkább, ha az az ember Ábrahám ősatyánk leszármazottja, Jismáel fián keresztül! Lehet, hogy ez az ember sokféle dolgot kér az imájában, bölcs dolgokat és kevésbé bölcseket, jókat és nem jókat egyaránt.

De ha az Örökkévaló azt látja – amitől Isten óvjon – hogy a zsidók nem imádkoznak azzal az odaadással, mint a muszlimok, akkor nagy bajban vagyunk. Nagy feladatot kaptunk, a Tóra betartását és megvalósítását, amihez fel kell nőnünk. Össze kell szednünk magunkat, és „megragadnunk ősatyáink mesterségét” (ld. Rási, Mózes 2., 14:10): a szívből jövő, őszinte imát.