Üzenetek a külvilágból

„És elmentek [József] testvérei legeltetni apjuk nyáját Sechembe.” (Mózes 1., 37:13)

Jákob elküldte fiát, Józsefet, hogy látogassa meg testvéreit, akik a nyájat legeltették. Ez a küldetés végül sorsfordítónak bizonyult: a testvérek, akik már régóta gyűlölték Józsefet, először meg akarták ölni, majd végül egy kútba dobták, és eladták Egyiptomba rabszolgának. Rási magyarázata szerint „nem másért mentek, mint saját magukat «legeltetni».” (Berésit Rábá 84:13 alapján) Azaz: nem volt szándékukban a nyáj gondozásába különösebb energiát fektetni, inkább a saját maguk szórakozása motiválta őket.

A Tóra és a magyarázatok gyakran szigorúbban fogalmaznak a nagyon nagy emberek megítélése ügyében, mivel minél magasabb szinten van az ember, annál magasabb mércének kell megfelelnie. Ez alapján lehet, hogy a magyarázat jelentése az, hogy természetesen akartak a nyájjal is foglalkozni, de hátsó gondolataik is voltak, egy közös szórakozás gondolata jobban lelkesítette őket, mint az, hogy apjuk nyáját legeltetik.

A Máhárál magyarázata szerint ez a midrás arra válaszol, hogy hogyan lehetséges, hogy alapvetően pozitív tevékenységgel voltak elfoglalva, és mégis ilyen cselekedetre vetemedtek. Valójában nagy lakomát rendeztek, és ez a könnyelmű hangulat vezetett a bűnhöz.

Hasonlóan, azt is mondhatjuk, hogy amikor meglátta őket József, amint nem éppen feddhetetlen módon viselkednek, felébredt bennük a lelkiismeret-furdalás.

Lelkük mélyén rosszul érezték magukat, amiért a saját szórakozásuk előrébb való apjuk nyájánál, és szégyellték magukat József előtt. A legjobb védekezés pedig a támadás.

Fontos dolgot tanulhatunk ebből. Rossz cselekedeteink egy jelentős része abból fakad, hogy jók akarunk lenni, és azt érezzük, hogy nem vagyunk azok. Ha például kritizálnak minket, akkor lelkünk mélyén egy halk hangot hallunk: „talán igazuk van!” Azért, hogy ezt a hangot elnyomjuk, elkezdjük a másikat hibáztatni, hiszen végeredményben ő okozta nekünk a kellemetlen érzést.

Ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy kívül keressük az okot fájdalmainkra.

A külső világot jobban ismerjük, mint saját magunkat. Azt sem tudjuk követni, hogy milyen impulzus milyen reakciót vált ki belőlünk. Pedig még az is lehet, hogy a kritika teljesen igaztalan. De mivel nem tudjuk eldönteni, ezért a másikat hibáztatjuk.

De még ha nem is érnek ilyen élmények, akkor is: jobban érezzük magunkat, ha megdicsérnek, mint ha nem. Miért? Talán nem voltunk tisztában azzal, hogy mi a dicséretes saját magunkban? Nem volt elég alkalmunk arra, hogy felfedezzük belső értékeinket?

Arra érdemes törekedni, hogy megismerjük önmagunkat, kérdéseket tegyünk fel saját magunkról. Ha rájövünk saját magunk értékeire, pozitív önértékelést alakítunk ki magunkról, akkor nem lesz szükségünk arra, hogy kívülről állandó megerősítést kapjunk.