Mennyire fontos Isten?

Helyezzük el Őt mindennapjaink értékrendjében.

„Mondták a tanítványai Rabbi Jochánán ben Zákájnak [a halálos ágyán]: Mesterünk, áldj meg minket! Mondta nekik: «Legyen rajtatok az ég félelme annyira, mint a hús és vér [ember] félelme!» Mondták neki: ennyi? Mondta: bár úgy lenne! Tudjátok meg, hogy amikor az ember megszeg valamit, azt mondja magában: csak nehogy meglásson egy ember.” (Beráchot 28b)

Rabbi Jochánán tanítványai nagyon csodálkoztak, hogy annyi év közös tanulás után hogyhogy látszólag ilyen keveset feltételez róluk szeretve tisztelt mesterük? A valóság az, hogy nagy sikernek számít az, ha az embernek sikerül eljutnia arra a szintre, hogy az Örökkévalót mint „ügyet” legalább annyira fontosnak tartja, mint a látható, kézzelfogható embereket.

Ez a feladatunk ezen a világon: észrevenni Őt, aki nem látható, de tudható, hogy mindent Ő irányít. Ennek az a módja, hogy rájöjjünk, hogy Ő legalább olyan fontos, mint a látható dolgok.

Miben nyilvánul meg ez a tisztelet?

1. A Tóra tanulmányozása. „És legyenek ezek a szavak, amiket én parancsolok neked ma, a szíveden” (Mózes 5., 6:6) Rási magyarázata szerint: „Ne legyen a szemetekben olyan, mint egy régi királyi rendelet, ami nem érdekli az embereket, hanem legyenek mint az újak, amihez mindenki fut, hogy elolvassa.”

Különleges üzenetet küldött számunkra a Teremtő: a Tórát. Sok-sok évszázaddal ezelőtt megkaptuk, és azóta nem változott egyetlen betűje sem. Mégis, folyamatosan tanulmányozzuk. Az isteni tudás végeláthatatlan kincsestára, mely mindent tartalmaz, amire szükségünk lehet. A viszonylag rövid könyv példa nélküli módon óriási könyvtárrá nőtte ki magát, ami tanúskodik isteni szerzőségéről, hiszen emberi szerzőnek nem sikerült ugyanezt a növekedést reprodukálnia.

Mindez azért lehetséges, mert amikor a Tórát olvassuk, akkor Isten beszél hozzánk. Megvilágosítja az elménket a lehetséges értelmezésről, amit tudunk a saját életünkre alkalmazni. Legyen ez számunkra legalább olyan fontos, mintha egy fontos ember beszélne. Figyeljünk oda rá ennyire érdeklődően, tudjuk, hogy újdonságokat tartalmaz a számunkra. Még akkor is tud újat mondani, ha már százszor elolvastuk.

Ha egy kellően érett gondolkodású embernek lehetősége van arra, hogy egy nagy bölcs szavait hallgassa, gondolatait olvassa, vagy ehelyett valami egyszerű, hétköznapi pletykát, akkor inkább az előbbit választaná. Hasonlóan, ha szabadidőnkben el kell dönteni, hogy mit olvassunk, akkor a döntésben a Tóra szavait legalább annyira figyelembe kell vennünk, mint egy nagyon bölcs emberét. Legalább annyira tiszteljük Istent, mint egy embert.

2. Ima. Ugyanez a hozzáállás a helyes akkor, amikor mi beszélünk Hozzá. A zsidó ember naponta háromszor (ünnepnapokon négyszer, Jom Kipur napján ötször) imádkozik, szól a Mindenhatóhoz. Az ima számos törvénye erre az elvre épül. Például: olyan öltözetben jelenjünk meg, amiben egy fontos, megtisztelt ember előtt megjelennénk, és nem szégyenkeznénk. Ezért lehet, hogy otthon nem zavar minket, hogy pizsamában járunk-kelünk, de imádkozni nem kezdünk el benne.

Még akkor sem, ha azt gondoljuk: „de hiszen Isten mindent tud és mindent megbocsát, biztosan meg fogja érteni, hogy tiszteljük Őt, csak azért hordunk pizsamát, mert ez kényelmesebb, mert így könnyebben megy az odafigyelés, mert könnyebben el tudunk lazulni, és őszintén mondani, ami a szívünkön van.”

Noha ebben is lehet igazság, de mégsem ez az a szempont, amit előnyben részesítünk. Meg kell tanulnunk, rá kell szoktatnunk magunkat arra a gondolatra, ami a leginkább szokatlan a számunkra: hogy Isten tényleg létezik. Ugyanannyira, mint a megtisztelt ember, aki előtt soha nem jutna eszünkben pizsamában megjelenni. Ez az elsődleges célunk először, hogy valóságosnak érzékeljük az Ő Jelenlétét.

A pizsama persze csak egy példa, még ha nem is túl tipikus, de legalább szemléletes. Ugyanígy gondolkodjunk, ha az ima közbeni nemverbális kommunikációról van szó: arról, hogy milyen mozdulatokat teszünk, vagy milyen hanghordozásban mondjuk az ima szövegét. Igaz, hogy van olyan szokás, hogy az ima mondása közben hajlongunk, de ez korántsem kötelező. Akinek ez segíti a koncentrációt, annak megengedett. A törvény szerint az imában 4 pont van, ahol meghajlunk, úgy, hogy előtte a térdünket is behajlítjuk. Számos nagy rabbi egyáltalán nem is mozdult meg imádkozás közben, hanem egyenesen állt, esetleg finoman, néha meghajolt.

A beszédmódot illetően pedig a legjobb az, ha arra gondolunk, hogy ha mi még az imánkat mondjuk, miközben a közösség már befejezte, és valami hétköznapi dologról beszélgetnek egymással. Hasonlítsuk össze gondolatban a kétféle beszédet. Az ő beszélgetésük garantáltan valóságos. Mert ők valóságos, létező emberekhez beszélnek, és ennek tökéletesen a tudatában is vannak. Ha olyan a téma, ami iránt érdeklődnek, akkor még némi lelkesedést is érzékelhetünk a hangjukban. A mi imánknak is ilyennek kellene lennie. Ugyanazt a hanghordozást kellene megtalálni az imában, amit a hétköznapi beszélgetésben, ami tényleg érdekel minket. Azaz: legalább úgy kellene megtisztelni Istent, mint a saját barátainkat, akikkel beszélgetünk.

3. Az idő, amit Rá szánunk. Fogadjuk el az élet törvényét: minél több időt teszünk egy tevékenységbe, annál jobban fogunk fejlődni benne. Még a legnagyobb zenei tehetségeknek, akiket csodagyerekként fedeztek fel, napi több óra gyakorlásra volt szükségük ahhoz, hogy kiteljesedjenek.

A hagyományos zsidóságban extrém mennyiségű időket fektetnek a szellemi fejlődésbe: a Tóra tanulmányozásba, az imádkozásba. Az Örökkévalóval való kapcsolat kialakítása tudatos energiabefektetést követel: meg kell értenünk, kik vagyunk mi, kicsoda Ő, és hogyan közeledjünk Hozzá.

A Meszilát Jesárim írja a bevezetőjében, hogy a legtöbb ember azt hiszi, hogy ezek a dolgok magától értetődőek, és ezért nem fektetnek bele időt és energiát. Pedig ez a legnagyobb szellemi teljesítményt megkövetelő „tudományág”:

„Íme, az istenfélelem, ez a bölcsesség” (Jób 28:28) Éppen azoknak van esélye komoly szintet elérni benne, akik képesek hosszan és kitartóan, színvonalas szellemi munkát végezni.